A szomszéd utcában láttam meg. Ismertem már, mégis megigézett, megállásra késztetett.
A tavaszzöld lombkoronák közül tengernyi bodzafehér, ernyős virág tekintett le rám, akár a horgolt csipke. Szemben, az út másik oldalán szelíd, gesztenyebarna színű, fürtös virágok napoztak a fényben. A gesztenyefa nagyon magasra nőtt, zömök törzsén repedezett a kéreg. A dús koronában pompás, elegáns fürtök ringatóztak az enyhe, tavaszi szélben. Szépség és jóság szűrődött itt össze.
– Hogy melyik volt a szebb?
Sosem tudnám megmondani! Tudtam, a csodás pillanat, az illatok fűszere és mámora immár örökre az enyém marad. Még a zord tél sem veheti el sosem tőlem, s habár nem volt nálam vászon és ecset, a festmény belém vésődött örökre.
– Ti észrevettétek-e már őket?
Ha csendben megálltok a bodza és gesztenyefa tövében, akár halk beszélgetésük is megérintheti fületeket két szélsuhanás között.
– Hogy a virágok beszélgetnek? És létezik virágnyelv?
Igen! Higgyétek, mert én most elmesélem történetüket, amint titokban kihallgattam őket. Elárulni azonban nem szabad senkinek!
– Tudod-e, hogy engem tündérfehérnek is neveznek? – dicsekedte könnyedén a bodzavirág a gesztenyevirágnak.
– Lehet! – bólogatott csendesen a gesztenyevirág. – Aztán tündér lakik-e bennetek?
– Lakik hát! – nevetett kacéran az ernyős virág minden apró gyöngyszeme, mintha a természet horgolótűje fűzte volna össze őket. – Ha nagyon akarom, még kívánságomat is teljesíti! – rázta meg egyetlen szárát ő, vagy a szél, amiből a csodás ernyő hirtelen bomlott ki.
A gesztenyevirág sokáig nem szólt, majd komoly méltósággal fordult szomszédja felé.
– Van hiányérzeted valamiben? – kérdezte.
– Már hogyne lenne! – ringatózott kecsesen a fehér csipke. – Unalmas itt nekem! Jönnek-mennek, egyesek megbámulnak, mások észre sem vesznek. Többet szeretnék! Élni… élni, világot látni. Hasznot hajtani, kalandokban hányódni, sejtelmes izgalmakban fürdőzni.
– Mert az miért nem elég, hogy csendben gyönyörködtetsz? – csóválta fejét a gesztenyevirág.
– Kevés! Nézd! A csacsi a kordét húzza, a tehén tejet ad, a darázs mézet. És én?
A gesztenyevirág szomorúan nézte a földet, nem szólt egy szót sem megint. Meghallotta ezt a tündér.
– Te, kis bodzavirág! Hát ezt akarod? Nem is gondolod, mennyi hasznod látják a földön az emberek, és mennyi izgalomban lehet részed. Megmutatom én neked!
Azzal máris odavarázsolt egy kisfiút és egy kislányt. Sugallatára letépték a bodzavirág szárát, nyalogatni kezdték virágát. Pezsgős, bizsergető érzés fogta el őket. Nem is szóltak azok semmit, csak elaludtak a fa tövében. Késő este ébredtek fel. Másnap emberek jelentek meg kosarakkal kezükben.
– Jaj! Fáj! – kiáltoztak a bodzavirágok, mikor az emberi kezek letépték őket.
A szárakban végigfutó fehér, puha bél reszketett, a lándzsa formájú, fűrészes szélű levelek harc nélkül zuhantak a földre.
– A virágporra vigyázzatok! – súgta a tündér az emberi fülekbe. – Nem szabad kihullajtani, mert a varázserő eltűnik! – magyarázta nekik.
A magas gesztenyefa riadtan figyelte az eseményeket. Rövidesen megérezte a bodzavirág felséges illatát az egyik udvaron, nem túl messze. Mert ő mérföldnyi távolságokig ellátott. Ám hiába kutatta a bodzavirágot. Az illat azonban csak elvezette.
A szőlőlugas bontakozó árnyékában bodzából készült szörpöt szürcsöltek a gyerekek. Egy fiatalasszony éppen most kent bodzaillatú lekvárt a tálcán heverő kenyérszeletekre. Megborzadt a gesztenyevirág. El is mondta rögtön a magas lombokon hagyott bodzavirágoknak, mit látott ő.
– Ó, ez még semmi! – mosolygott a tündér. – Szósz, palacsintatészta is készülhet a bodzából. Ősszel pedig tüzes bodzapálinkát főznek a férfiak a fekete és lilás bogyókból.
– Tüzes? – ijedt meg a gesztenyevirág. – Én úgy tudtam, hogy a leggyengébb tűzifák vagyunk.
– Jól tudod! – pajkoskodott a tündér. – Ráadásul a bodzafa különösen kevés meleget ad, és keserű a füstje. Akartok-e tüzeskedni? – szólította meg a megszeppent bodzavirágokat a magasban.
– Hát… nem is tudjuk… – suttogták bizonytalanul, s kérdően fordították egymás felé sápadt arcukat.
A tündér azonban most már nem visszakozott. A Szent Iván-napi tűzgyújtás következett. Tudjátok, mikor a szerelmesek átugorják a tüzet. A nép nagyon hitt a tűz tisztító és gyógyító erejében.
Aznap este a tündér sugallatára létrára másztak az emberek, s minden bodzavirágot letéptek. Csak kettőt hagytak meg. Rádobták a tűzre, párolták őket. Volt ám nagy jajgatás, de azt nem hallotta senki sem, csak a tündér és a gesztenyevirág. Úgy tartotta a nép, ettől lesz erősebb a láng.
Hogy mi lett a két megmaradt bodzavirággal?
Az egyikből tea készült, különböző nyavalyákra. De a legszörnyűbb feladatot az utolsó kapta. Bedugták az ágyba, a párna alá. Neki kellett elűzni a bolhákat.
A bodzafa olyan sivár lett, mint akit vihar vert. Alatta egy félájult bodzavirág senyvedett a letaposott fűben, őt bizony mindenki elfelejtette. A haldokló bodzavirág minden erejét összeszedte.
– Ó, tündér! – suttogta lázasan. – Megmutattad sorsunk, mert elégedetlenek voltunk. Nem fürödhetnénk még egy kicsit a napfényben? – kérlelte alig hallhatóan, majd ismét elájult.
A tündér vállat vont. Varázspálcáját épp csak megsuhintotta, s láss csodát, újból tündökölt virágaival a bodzafa. A tündér el is fáradt, azonnal elaludt.
A bodzavirágok megrázták csipkés ernyőjüket, és igyekeztek elfelejteni mindent. Élvezték a napfényt, a levegőt, az életet. A beteg bodzavirágot egy idős néni vízzel töltött vázába helyezte, ő is feléledt. Még sokáig belengte illata a kicsiny szobát. A bodzavirágok minden csodálót elbódítottak ezután mámoros illatukkal, s azt kívánták, hogy az óra álljon meg, örökké tavasz legyen.
Harmadnapra megszólította a tündér a gesztenye virágát.
– Te, gesztenyevirág! Fura építész jött a városba! Boronaházat épít, gesztenyefa koszorút keres. Nem érdekel véletlen benneteket?
A gesztenyevirágok nemet ingattak fürtös fejükkel. Összekacsintottak a bodzavirágokkal, a kék égen úszó angyalfehér felhővel.
– Nyitnikék! Nyitnikék! – üdvözölte hirtelen a természet tavaszát egy kismadár a fán.
– Messze még az ősz, amikor majd tüzes gesztenyét kaparnak ki a kezek! – erősítette meg éjszaka a bölcs bagoly is.
Hát ennyit sikerült a beszélgetésből elcsennem. És tényleg! Tudjátok, hogy itt illatozik a tavasz körülöttetek? Élvezzétek, csodáljátok minden pillanatát!
Írta: Toldi Zsuzsa
[box type=”download”] NEM SZERETNÉL A KÉPERNYŐRŐL OLVASNI?
TÖLTSD LE, NYOMTASD KI ÉS OLVASD ÚGY A MESÉT!
