AZ UTOLSÓ GOMBÓC

A tésztaszűrőtől tudom, személyesen. A gombócok viháncoltak egy nagyot a prézliben, majd összekenték magukat baracklekvárral. Eltűntek. Így szokott ez lenni, a mosogatás marad.

–  Velem könnyen megy! – dicsekedett a szűrő. – Én aztán senkinek nem okozok körömkopást. Bezzeg a fazék! Az igen! A fenekéhez ragadt gombóc a félelemtől összement, elsápadt. Mintha nem találkozott volna az élénk tojássárgájával, annyira fehér lett. Jött a kés, csupa kellemetlen hangokat adott ki magából, ahogy elkezdte kaparni a fazék alsótestét. Befogtam a fülem gyorsan. Az ilyen esetek Cecil szájában szokták végezni, még láttam, amint lopakodik oda puha mancsain.

Ennyit tudott a tésztaszűrő elmesélni. Mivel füleit befogta, honnan tudta volna, mi lett az utolsó gombóccal. Különben kifolynak belőle a víz csorgásával a fontos dolgok, sok rajta a lyuk. Nem megbízható.

Cecil most hoppon járt, nem lett övé a gombóc. Jót nevetett rajta a tetőn a Kandúr.

Mi történt hát? Gombócunk úgy megijedt a szúrós késtől, hogy minden erejét összeszedte, és egy igazi, utolsó erővel elszakította magát az őt fogva tartó fenéktől. A szakadás fájt, sőt nyomot hagyott. Egy csipetnyi tésztát elvesztett súlyából. Először magasra felszállt, majd a talajra huppant. Ez szokott történni általában, mivelhogy a föld magához vonz mindent. Akkorára sikeredett a lendület, hogy nem állt meg egyhelyben. Gurult, gurult, árkon és bokron át, mint aki nem akar megállni sohasem. Ami útjába került, azt mind magára szedte. Az út porát, ledöntött virágokat és lekaszált füvet, miközben egyre csak gömbölyödött, egyre nagyobb és erősebb lett. Már elhagyta a falut régen. Olyan távolságot gurult át, amilyen hosszú szőnyeget nem szőtt még senki sem. Egy hatalmas cipő orra állította meg.

–  Akarsz labdázni? – szólt a cipőben álló fiú.

–  Én? Ahogy hozzám értek, azonnal szétesek! – nézett szét a zöld réten rimánkodva a gombóc.

Egy egész csapatban, kemény fiúmarkokban találta magát mégis.

–  Száll a gombóc, száll! – jegyezte meg egy csípős darázs.

Szerencséjére nem sokáig labdáztak vele, mert a bíró belefújt sípjába, vége lett a félidőnek.

Gombócunk megkeményedett. Néhai gombócéletében a sok liszt volt a bűnös. Ha egy gombóc kemény lett, ehetetlenre sikeredett. Ilyenkor a villa tehetetlen lett, elgörbült, majd kiegyenesedett. A selejt gombóc Cecil fogai közt végezte. Nem is álmodták, hogy az életben másként is lehet.

Most azonban magányosan csücsült a zöld fűben, sajgott minden részében. Ekkor meglátta egy légy. Mire gombócunk észhez tért, már rámászott a szemtelen, kopasz testén kóborolt. Mielőtt a gombóc kikérte volna magának eme illetlenséget, ellepte egy kisebb hangyaboly. Fekete pontok hemzsegtek szegénykén.

–  Adsz magadból egy csipetnyit? – kérdezte most meg egy kicsiny madár. – Olyan éhes vagyok!

–  Tessék, csak tessék! – nyüzsögtek a hangyák, zümmögte a légy.

A madár szárnyával közéjük vágott, eltűnt mind. Csőrével belecsípett a gombócba, ízlett neki.

–  Hová szeretnél menni? – kérdezte.

–  Iskolába! – lélegzett fel a gombóc.

A madárka szárnyára vette, messze röppent vele. Egyenest a nyitott ablakon szállt be, az első iskolapadra rakta le.

–  Ez hát a gombóciskola? – nézett szét hősünk.

A madár ekkorra elszállt.

–  Egy gombóc meg egy gombóc az hány gombóc? – tudakolta a tanító néni a táblánál.

–  Hát… nem tudom – kesergett a mi gombócunk. – Engem nem tanítottak meg számolni… sosem tudtuk, hányan vagyunk – szipogott.

–  Akkor mit tudsz? – hajolt be az ablakon egy magas szárú tormalevél.

–  Azt tudom… hogy hajókázni szeretnék.

A tormalevél elmosolyodott, és hátára vette a gombócot. Gurult az egyik levélről a másikra, mire a sok torma közt a tó partjához ért. Az utolsó tormalevél besiklott a tóba, nagyon vigyázott, le ne guruljon utasa. Baj nem lett, a torma nem szereti a gombócot.

–  Jaj! Mennyi szépség! – örvendezett a gombóc.

Nem győzött betelni a víz, a nap, a fény látványával, langyos meleg simogatta egész testét és lelkét. Akármeddig ringatózott volna a zöld csónakban.

Ekkor valami pirosra lett figyelmes. A piros arrébb libbent és lobogott, legalább ötszáz tormalevél hossznyi járásra.

–  Ó, ez pont olyan, mint a konyhában a tűz a lábas alatt! – ujjongott. – Épp úgy táncol.

Végre ismerőssel találkozott.

–  De hogy megyek oda? – gondolkodott gombócosan.

Meghallotta ezt a szél. Elhatározta, hogy segít a gombócnak. Csak egy kis kavart csapott, s a gombóc máris egy pompázatos tisztáson találta magát. A tisztás közepén hatalmas kardvirág állt, egyenesen az ég felé kapaszkodott.

–  Látod? – mutatott a piros lángokra. – Veszélyeztetik életemet.

–  Miért? – csodálkozott a gombóc.

–  Azt hiszik, kardot nyeltem. Az ördög küldte a lángnyelveket, a kardot akarják elvenni tőlem.

–  De hisz nincs is kardod! – nevetett egy szegény ember, a falu nagytermetű, bőrkötényű hentese, ki most termett a tisztásra.

–  Jaj, mindenki! Jaj, mindenki! Oda a falu tehene! Éppen most esett bele a kútba! Ki kell menteni! Segítsetek! – ordította.

Már el is felejtette a szerencsétlen kardvirágot. Négyszer járta körbe a tisztást, majd ahogy jött, eltűnt, kiáltozása sokáig hallatszott. Több se kellett, aki élt és mozgott ebben a világban, az mind a kúthoz rohant. Hogy a tehenet kimentették-e, azt nem tudom megmondani. Egy tűzoltó élt a faluban, az is öreg. Ráadásul eldugta a ház fehérnépe a sisakját, azt kereste mindig. Így mondják, nem tudom, igaz-e.

Az viszont igaz, hogy a tűz magára maradt a kardvirággal és a gombóccal. Érdekelte is őt a tehén meg a sisak! Bekebelezte az egész száraz rétet, csak nőtt, terjedt, mint aki nagyon éhes. A kardot akarta! Közben ropogtak a fák alsó ágai. Nagy veszély leselkedett a lombkoronákra, a fészkekre, a madárfiókákra. Szorongatta a kardvirágot, a gombóc pedig egyre verítékezett a jól ismert hőségben. A madarak elrepültek, gyorsan szóltak a szarkának. A tolvaj szarka különben a Kandúr ismerőse volt, és titokban követte a gombócot.

Megegyezett hát a szarka a falu határában élő óriással. Az óriás nagy hegy belsejében lakott, csak akkor jött elő, ha az embereknek bajuk volt. Gyorsan felhörpintette a tó vizét, tüsszentett egy nagyot a táncoló, vörös lángokra. Püffedt, hordó hasa csak két nap múltával apadt le. Fröcskölt a víz mindenre, tűzre, emberre. Kapott még belőle a sárga nefelejcs, sőt a tüskés sündisznó is. Elég az hozzá, hogy a tűz elaludt. Az óriás még kinyújtotta nyelvét az ördögre – miheztartás végett.

–  Megmenekültünk! – kiáltotta a szarka, így is volt.

Csakhogy a gombóc eltűnt mindenki szeme elől. Akarjátok tudni, hogy mi lett vele? Elmondhatom! A nagy víztől lucskos tészta vált belőle. Egy hosszú vízsugár a konyhaasztal vágódeszkájára dobta le.

–  Hát te? – kérdezte Dorka, ki éppen gombócokat formált ügyesen. – Az ajtón, vagy az ablakon át jöttél be? – nevetett, s mélyen nyúlt a lisztes szakajtóba.

A csapzott tésztát a liszttel jócskán összegyúrta, megpörgette, megforgatta. A gombóc szebb lett, mint új korában. Sorakozott a többiek között, nem ismerte fel egy lélek sem. Így a sorsa a továbbiakban úgy alakult, ahogy egy gombócéletben az szokás.

Ja! Azt még nem mondtam, hogy a közepébe Dorka belehelyezett egy fél fahéjas, cukros szilvát. A kék szilva eszébe juttatta az eget, a zöld rétet, a tavat és minden kalandját.

Szilvás gombócnak hívták, mire bevégezte.

Írta: Toldi Zsuzsa

[box type=”download”] NEM SZERETNÉL A KÉPERNYŐRŐL OLVASNI?

TÖLTSD LE, NYOMTASD KI ÉS OLVASD ÚGY A MESÉT!

[/box]

Cimkék: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

19 + hat =

AJÁNDÉK POMPI SZÍNEZŐ FÜZET

 

 

Töltsd le most ingyen a

POMPI színező füzetet!

A füzetben Pompiról és a mesekönyvből találsz kiszínezhető rajzokat.

A színező letöltési lehetőségét keresd a megadott e-mail címeden!

Pin It on Pinterest

Share This