LÁNGCOCÓ

Hol volt, hol nem volt, a kurta farkú malacok sötét erdején is túl, megszületett hősünk, Lángcocó. Anyja, a melegszívű kanca az istállóban ellette. Apja nem volt más, mint a hetedhét országban híres Táltos. Hollófekete szőrzetű homlokán fehér folt jelezte isteni okosságát. Ezen az estén a karámban mindenki boldog volt. Új élet pihegett a zizegő szalma melegében.

Csak másnap derült ki, hogy Lángcocó milyen pici. Nagysága inkább a malacéhoz hasonlított, nem a csikóhoz. Lábai tuskóként nőttek ki tömzsi testéből. Ráadásul szőrzete inkább a piroshoz közelített, nem a barnához. A ménes mindjárt elfordult tőle, de még apja is, a nagy Táltos.

–  Nem az én fiam! – nyihogta hangosan, majd elviharzott messze tájakra bánatában.

Egyedül anyja melengette a kis Lángcocót, mert ő nevezte el így. Ha a többiek bántották, csúfolták, rendre utasította őket. Mégsem tudta felvidítani fiát. Lángcocó folyton búslakodott, volt is oka a szomorúságra. Irigykedve nézte a többi nyúlánk csikót, a hosszú, vékony lábakra készülő fényes patkót. Annyit sírt, hogy könnyeinek hosszú ere már folydogált a közeli patakba. Egy korai hajnalon váratlanul megszökött. Nem szólt ő senkinek. Titokban akarta magát elveszejteni.

Ment, mendegélt. A város szélén járt, amikor találkozott a rókával. A ravaszdi nagy bajba keveredett. Annyi tyúkot lopott, hogy mindenki őt üldözte. Ásóval, kapával hajszolták, be sem merészkedhetett a házak ólaiba többé. Hosszú kötelet dobált egy nagy fa vastag ágára, mert fel akart költözni a fára. De a kötél sehogy sem akart átfordulni a kifele álló faág széles derekán.

–  Segítsek? – ugrott oda Lángcocó.

–  Ha akarsz? – nézett csodálkozva a furcsa szerzetre a róka.

Lángcocó azonnal felugrott a tőle telhető legmagasabbra, s elkapta erős fogaival a kötél másik végét. A kötél lentebb csúszott, húzta magával a rókát. Csakhogy a kötél nem volt elég hosszú, ráadásul a róka meg Lángcocó hasonló súlyt nyomtak volna a mázsán. A földtől egy méternyire hintáztatta őket a kötél két végén a szél. Élvezte is nagyon, egyre jobban pörgette a levegőt. A hintázók fogták a kötelet szorosan, mert ha elengedik, bizony mindketten jól megütik az ülepüket és egyéb tagjaikat. Pont ekkorra ért hozzájuk a juhász, aki legeltetni szokta a juhokat.

–  Hát ezek? – nézett kimeredt szemmel a vicces látványra.

Utána meg olyan hahotába kezdett, hogy fél óráig abba se hagyta. Már a fűben hempergett, csikart a hasa, de a nevetést csak nem tudta elengedni. Még a füle töve is belefájdult! Végül elővette szalonnázó bicskáját, a kötelet elnyisszantotta. Több se kellett a két okosnak! A róka balra, Lángcocó jobbra szaladt. Úgy eltűntek azok a juhász szeme elől, mint egy hirtelen villanás a sötét ég alatt. A juhász levette kucsmáját, megvakarta kobakját. Sokáig nézte a kötelet, megtapogatta, aztán elhitette magával, hogy mindezt csak álmodta. Ment tovább a maga útján.

Lángcocó beért a városba. Volt ott annyi minden, hogy az istállóban sosem gondolták volna. Megbámulta a sok embert, a magas házakat. Rövidesen szédült a nyüzsgéstől, füle zúgott a városi zajok tülekedésétől. Hiába, messzi falu határából jött ő, idegen volt a városban.

A zöld fű illata, paták kopogása, csikósok kurjantása és ostorsuhogása volt otthona, nem az autóduda éles sikolya. Ráadásul megszólalt a templom tornyának harangja, s egy egész sereg galamb repült fel a templomtérről a magasba. No, egyéb se hiányzott a riadt Lángcocónak! Ijedelmében belefutott a legnagyobb tömeg közepébe, egyenest a sínen, pontosan a sárga villamos előtt állt meg. Azazhogy inkább a villamosvezető fékezett le.

–  Hát te ki vagy? – vette le pápaszemét a villamos kalauza, s hogy a forgalomban fennakadás ne történjen, beemelte karján a különös lényt a villamosba.

–  Jegyed aztán van-e? – kérdezte szigorúan.

Ám Lángcocó gyorsan lekuporodott az utas szék alá, meg sem mozdult, pisszenni sem mert egészen éjfélig. Akkor ugyanis lejárt a villamos munkaideje, hazafuvarozott már mindenkit. Éjszaka jött, sötét szárnyakon, lassan ereszkedett a városra. Aludtak az emberek, aludtak végállomásukon a járművek. A villamoskalauz közben annyi jegyet kilyukasztott, hogy Lángcocóról teljesen megfeledkezett. Már a másik oldalára fordult ágyában, éjjeli szekrényén hevert pápaszemüvege. Lángcocó ez idáig emberi lábakat és cipőket tanulmányozott, egy cseppet sem volt álmos.

Minden lábat szebbnek talált a magáénál. Jól megnézte a villamos falára akasztott piros tűzoltó készüléket és az ablaktörő kalapácsokat. Ösztönösen sejtette, hogy ismeri valahonnan őket. Talán álmában, vagy képzeletében találkozott már velük. Majd észrevett egy szabad rést az egyik ajtón. Elég fáradt lehetett a vezető, mert nem zárta be a vezetőfülke ajtaját.

Most kezdődött Lángcocó igazi kalandja!

Nem hiába volt ő Táltos fia, beindította a sárga villamost, sőt még kormányozni is tudott. Bizony, beutazta az egész várost! Átment a városrészeket összekötő hídon, látta, ahogy megfürdeti arcát a folyó vizében a sárga, kifli formájú Hold. Látta surranni a feketénél is feketébb kóbormacskákat, és még látta az utcai lámpák gyér fényében a falakra ragasztott óriásplakátokat. Érezte az alvó város szuszogását, meg-megdobogtatta szívét egy-egy álomból fakadt horkanás, mint valaha.

Nem sokáig utazgatott, hirtelen lépett rá ő is a fékre. Egy égő háznak csapkodó, terjedő lángja állította meg. A kályhából kipattanó szikra okozta a tüzet, a másnap reggeli újság közölte a hírekben. Az égő házból egy kislány futott ki, hátát pléd burkolta, s keservesen sírt. Lángcocó lovagiasan segítségére sietett. Együtt hempergett vele a délutáni eső tócsájában, de a kislány egyre csak pityergett.

–  A többiek! A többiek! – szipogta kétségbe esve.

Lángcocó mindent megértett. Bevágtatott az égő házba, egyből oltotta a tüzet. Eközben a villamos vasparipaként éberen, hosszan csengetett. Izgalmában toporzékolt, majd leugrott a sínről. Mindenki felébredt a jelre. Mire kihívta valaki a tűzoltókat, Lángcocó jól lecsillapította a lángoló szörnyet. Kis termete mindenhova befért, azonnal megtalálta az oltóvizet. Csodálatos módon bőrét nem fogta a tűz ereje. Már hajnalodott, mikor lehűtötte magát a folyó vizében.

Elgondolkodott. Most értette meg, miért Lángcocó az ő neve, miért piros bőrének színe. S legfőképp azt, hogy mi az ő életének teendője. Védenie kell a tűztől az élőlényeket! Nem ment vissza az istállóba. A folyó partjának lombjai közt lelte otthonát, mindig hoztak neki az emberek reggelre friss szénát. Megszámlálhatatlan éven át védte a vörös veszedelemtől a város lakóit, apraját-nagyját.

Mindenki ismerte nevét. A kisgyerek már a bölcsőben énekelte, hőstetteit az idős nagyapó mesélte. Jó híre szájról szájra terjedt, nemzedékről nemzedékre.

Kora hajnalban rigó éneke ébresztette, s csókot dobott lángtestére a kék égből kikelő fénysugár. Mert a köszönet kijár a vad, zömök és mokány tűzoltó lónak, akárcsak a vak bányalovaknak.

„Lángokkal csatározó,
Habokban viháncoló,
Vörös szőrű Lángcocó…”

Írta: Toldi Zsuzsa

[box type=”download”] NEM SZERETNÉL A KÉPERNYŐRŐL OLVASNI?

TÖLTSD LE, NYOMTASD KI ÉS OLVASD ÚGY A MESÉT!

[/box]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tíz − 2 =

AJÁNDÉK POMPI SZÍNEZŐ FÜZET

 

 

Töltsd le most ingyen a

POMPI színező füzetet!

A füzetben Pompiról és a mesekönyvből találsz kiszínezhető rajzokat.

A színező letöltési lehetőségét keresd a megadott e-mail címeden!

Pin It on Pinterest

Share This