ÖRDÖGLYUK

Nem oly messze innen, ahol a kicsi meg a nagy folyó ölelkezik össze, azon túl, a fűzfákkal szegélyezett tisztás közepében, ott élt maga az ördög. No, nem a föld felszínén, hanem alatta, az ördöglyukban.

Három harangkötélnyi hosszat mászott le naponta, hogy bedobbanjon patájával poklos otthonába. Vele élt felesége meg három ördögfióka. Az asszonyt annyiszor verte meg, ahányszor esett az eső meg sütött a nap egy szempillantás alatt. Azt mondja az ördög egy reggelen a legnagyobb ördögfiókának:

–  Fiam, menjél csak föl a földre szépen, az emberek közelébe. Akkora mókát csapj, hogy nevethessek reggeltől estig hasamat fogva.

Mert szerette az ördög a huncutságot, mondták is sokan, huncut, mint az ördög maga.

Az ördögfiókának nem kellett kétszer mondani. Fölmászott a kötélen. Megkereste az almáskertet. Az emberek, szorgos gazdák, takaros menyecskék meg apróságaik szedték a fáról az almát. Ameddig az ördögfióka szeme ellátott, a zöld lombok közt gömbölyű almák pirosodtak. Némelyik már megnőtt akkorára, hogy az ág nem bírta tartani. Ezek lepotyogtak, a terebélyes fakorona alatt várták sorsukat. Vesszőkosarakba szedték az almákat. Mint a gondos hangyák, vitték haza télire. A pincében, kamrában meg szekrények tetején tartották őket. Így lett a hurka mellé télen almakompót, almáslepény. Nem tetszett az ördögfiókának a szorgalmas munka, nagyot rikkantott:

–  Tűz van! Tűz van! Tűz van!

Háromszor mondta. Pontosan az történt, amire számított. Az emberek hagyták a fát meg az almát, rohantak haza a faluba. Mindenki megijedt, hiszen ha a tűz elpusztítja házukat, bizony mondom, földönfutóvá válnak. Értetlenkedtek, miért nem szólnak a harangok. Mentek egyenest a harangozóhoz. Az csak a fejét vakarta, hangosan gondolkodott:

–  Rászedett az ördög titeket, hát itt még füst sem járt, nemhogy tűz lobogott volna!

Lógó orral mentek vissza az emberek az almáskertbe, amiért így a bolondját járatták velük. Keresték az ördögöt, de még az árnyékát is út közben mindenütt. Ördögöt nem találtak, ám még ennél is nagyobb lett a baj. Az almák eltűntek a fákról. Csak a hibás húsúak árválkodtak a fa alatt. Az emberek szája tátva maradt. Igencsak elfáradt a legnagyobb ördögfióka, mire a sok almát elcipelte az ördöglyukba. Vermet ásott nekik. Az ördög éppen hogy elmosolyodott.

–  No, jól van. Nem mondom, ügyes vagy, de nevetőgörcsöm nem támad.

Bezabáltak az almából, aludtak reggelig. Azt mondja az ördög reggel a középső ördögfiókának:

–  Fiam, menjél csak föl a földre szépen, az emberek közelébe. Akkora mókát csapj, hogy nevethessek reggeltől estig a hasamat fogva.

Ennek az ördögfiókának sem kellett kétszer mondani. Fölmászott a kötélen. Megkereste a templomtornyot. Akkora pofont adott a harangozónak, hogy az estig moccanni sem tudott. Belekapaszkodott az ördögfióka a harangkötélbe, kongatta eszeveszetten a harangokat. Gatyába, pendelybe, kinek milyen hálóruha adatott, jajveszékelve szaladtak az emberek kifelé az udvarra.

–  Tűz van! Tűz van! Tűz van! – kiabáltak mindenhol.

Kócos hajjal, csipás szemmel, mesztéláb keresték a vödröket. Rohantak a kúthoz. Már csak a tűz hiányzott. Nem érezték füstszagát, nem sercegett, nem lobogott, nem tombolt. Nézelődtek erre meg arra, fölfelé meg lefelé. Hiába! A vörös szörny elszunnyadt, vagy máshol pusztított. Addig-addig, míg egy tejfölös szájú legényke elkiáltotta magát:

–  Álljatok már meg! Nincs is tűz! Nem látjátok?

Hirtelen némult el a falu. Az emberek álmosságtól gyűrött arccal, kezükben víztől púpos vödrökkel megálltak. Most jöttek csak rá, megint becsapta őket az ördög. Ki más? Rohantak a toronyba, keresték a harangozót. Jól ellátták volna a baját, ha nem fekszik félájultan. Nem volt mit tenni, ráöntötték a sok vizet. Hajszál tartotta, hogy meg nem fulladt bele. Az ördöglyuk ördöge hasát csiklandozta nevettében.

–  Ez már valami! De mit hoztál? – csuklott egy nagyot.

–  Ezt! – kiáltotta a középső ördögfióka, s kiokádta magából a sok vizet, amit magába szívott.

Le is apadt a hasa egy szuszra. Jól esett a víz a sok alma után. Elaludtak gyorsan. Eljött a reggel. Azt mondja az ördög a legkisebb ördögfiókának:

–  Fiam, most rajtad a sor. Menjél csak föl a földre szépen, az emberek közelébe. Akkora mókát csapj, hogy nevethessek végre reggeltől estig a hasamat fogva. Neked biztosan sikerül!

Az ördögfióka útra készen állt. Fölmászott a kötélen. Éppen hogy kibújt a földből, éktelen ordibálás fogadta. Az előző két ördögfióka nem volt elég figyelmes. A vizes út meg az elpotyogott almák elvezették az embereket az ördöglyuk szájához. Körbeállták, úgy ordítottak, ahogy a torkukon kifért:

–  Tűz van! Tűz van! Tűz van!

Nem is lett volna ördög az ördögfióka, ha nem találja föl magát.

–  Az hát! Csupa vörös nyelve van! Belébújt az ördög, hozom a vasvillát!

Azzal rájuk öltötte nyelvét, sebtében eltűnt a föld alatt. Most aztán tényleg hahotázott az ördög estéig, mikor a történetet meghallotta. Hasa rengett, még a fogait is csikorgatta. Két tüzes görcs közt kérdezte meg:

–  Aztán mit hoztál?

–  Magamat! – válaszolta a legkisebb ördögfióka.

Akkor nevetett az ördög még jobban. Hát így esett. Mégis a legkisebb nevettette meg egészen a huncut ördögöt. Az emberek várták a vasvillát, aztán eloldalogtak.

–  Hogy enné meg a fene! Égetné meg a tűz ezt az ördögöt! – mondogatták egymásnak.

Írta: Toldi Zsuzsa

[box type=”download”] NEM SZERETNÉL A KÉPERNYŐRŐL OLVASNI?

TÖLTSD LE, NYOMTASD KI ÉS OLVASD ÚGY A MESÉT!

[/box]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

5 × 3 =

AJÁNDÉK POMPI SZÍNEZŐ FÜZET

 

 

Töltsd le most ingyen a

POMPI színező füzetet!

A füzetben Pompiról és a mesekönyvből találsz kiszínezhető rajzokat.

A színező letöltési lehetőségét keresd a megadott e-mail címeden!

Pin It on Pinterest

Share This